Lola szocializálódik

Mivel a kutya mindig velem van, ez olykor eredményez furcsa helyzeteket. Mert mi van olyankor, mikor valakivel egy kávézóban találkozom? Vagy az utcán sétálva eszembe jut, hogy beugorjak valamelyik üzletbe?
Kikössem a korláthoz? Ez volna a legcélszerűbb, de nem nagyon fűlik hozzá a fogam. Ha ő egy normális méretű kutya lenne, nem sokat gondolkodnék, ám így folyton az jut eszembe, hogy amíg én bent mókolok, valaki esetleg felkapja Lolát, és elrohan vele. Mer' ééén biztos azt csinálnám. Ha én látnék egy ilyen kis denevért valahol kikötve, én bizonyosan ELLOPNÁM. És ha én megtenném, akkor megteszi más is. Tehát nem hagyom kint. De akkor mi legyen? Nos, üzletekben a legjobb megoldás, ha az ember begyűri az ebet a dzsekije alá, aztán magabiztosan betrappol, és úgy tesz, mintha nem is figyelne a válla fölött egy élő állat. Mész érted körbe, kerülöd a szemkontaktust, és pakolsz a kosárba. Ez nekem bejött. Még senki nem mert szólni. Mondjuk, lehet, hogy ezt köszönhetem már többször említett 180 centimnek, a motoros bőrjakómnak, és a vízszerűen áttetsző szivárványhártyámnak. Ha ezzel úgy odanézek, sok ember úgy érzi, mintha jégcsapokkal döfködnék. Ezek így együtt megkímélnek attól, hogy apró Kati nénik rám szóljanak, és kizavarjanak a kutyával.
Jó, ez akkor így megoldott probléma. De mi van a kávézókkal? Oda azért konkrétan be kell menni, kommunikálni, letenni a popsit... abba már belefér egy olyan, hogy "nem kéne az ebet behúzni, mer' mi tiszta hely vagyunk".
Megoldom ám ezt is, de a módszer egészen más. Bemegyünk, és édesen mosolygok:
- Lola, gyere. Lola, lábhoz... ööö, pardon! Behozhatom a kutyámat?
- Kutyát? Milyen kutyát? Ááá, hát ez egy édes! Jaj, nézzétek már, milyen jópofa kutya! Na, persze, hogy behozhatja, na, gyere ide, te drága!- Ne felejtsük el, hogy az ilyen helyeken általában a kamaszkort éppen elhagyó, kissé Barbie- s lányok dolgoznak, akik könnyen elolvadnak mindentől, ami apró, bájos, és valamelyest a gyerekkorukra emlékezteti őket. Ezt használom ki ilyenkor, és szerényen beslisszanok az ebbel.
Lola járt már így cukrászdában (a PULT MÖGÖTT!!!), fodrásznál, kávézóban, szoláriumban, iskolában.
Szocializálódik. Ez fontos. Múltkor azért kellemetlen volt. Sikerült megbeszélni egy találkozót valami nagyon puccos helyre. Süppedős szőnyegpadló, hívógomb az asztalon, párnák, félhomály. A pincérlányon még könnyedén átjutottunk, de később, mikor feljött a rendelésért, szólt, hogy gond van, mert itt a főnök. Fogjam már meg a kutyát a kezembe, aztán lapuljunk. Jó, megfogom. Megfogtam. Ettől aztán teljesen elszállt Lola agya. Nincs ugyanis hozzászokva, hogy munkaidőben törődve van vele. Délután 3- ig általában csak velem lehet, de nincs játék, nincsen simi, addig dolgom van. Most aztán borult a rendszer, ezzel megborult ő is pöttyet. Harapdálni kezdte a kezemet, beleszagolt a teámba, felkönyökölt az asztalra, vagy épp az ölemben fetrengett.
Nagyon ciki volt. Komolyan komolytalan. Bah! Programszervező, aki felelősséget vállal akár x gyerekért, most meg bohóckodik itt egy 20 dekás kutyával. Nevetséges... Mintha ez érdekelne amúgy meg. Ez van. Ilyen vagyok. Kutyával, kutya nélkül... Leginkább kutyával. Akinek meg nem tetszik, az kinyalhatja... a kutyáét, természetesen.