Kell egy hely

Mindenkinek kell EGY HELY.
Egy hely, ahová az ember elvonulhat elmélkedni, pihenni, lazítani. Ez jó esetben adott, mert mondjuk akkora házban élünk, ahol mindenkinek van saját kuckója, de sajna van úgy, hogy arra eszmélünk, már ezer éve nem voltunk egyedül. Úgy érezzük, valaki folyton belelóg a magánszféránkba, valakinek folyton válaszolni kell a kérdéseire, valaki mindig OTT van, ahol mi vagyunk. Ez a "tömeg" olykor fárasztó, és idegesítő.
Úgy tűnik, Lolának viszont nincs különösebben szüksége az egyedüllétre. Sőt!
Mikor beköltözött hozzánk, egy kimondottan csendes sarkot választottunk "helyének", ám hamarosan kiderült, hogy ez nem nagyon jön be neki.
Ő valami mást talált ki. Az ebédlőben szemelt ki egy sarkot, ahová behordta az elcsent holmijainkat, és vackot épített belőlük magának. A kuckó alapját egy kiselejtezett táskám képezte (nagy nehézségek árán vonszolta ki a gardróbból), melyet kibélelt lopott zoknikkal és plüssökkel. Itt heverészett, mikor nem volt jobb dolga:
- Na, jó, nem bánom. Legyen akkor itt a helyed!
Szépen elraktam a nem odaillő holmikat, és az  igazi kosarát húztam a meghódított sarokba. Nagyon hálás volt nekem, könnyedén be is szokott az új helyre. Viszont ahogy egyre inkább otthon érezte magát, szaporodtak a "helyek" is az életünkben. Megfigyeltem, hogy jelenleg -hangulatától függően - három "helye" van a kutyának:
- A kanapé: ez legkedvesebb. Ide akkor fekszik, mikor valaki ott heverészik, tévézik, vagyis viszonylag nyugodtan hepál. Olyankor összebújik a pihenő falkatárssal, és édesen alszik.
- Második hely a "magasles". Innét remekül belátja a nappalit, konyhát, tudja mindig, ki mit csinál. Itt ritkán alszik, inkább kicsit külön húzódva figyeli az életünket.
- A harmadik- egyben legritkábban használt - vacok az éppenséggel a "valódi". Ahhoz, hogy ott szundítson, nekem a konyhában kell zörömbölnöm, neki pedig rettentően fáradtnak kell lennie. Olyankor befekszik a kosárkába, és húzza a lóbőrt.

Teljesen rossz az egész.
Főképpen azért, mert ösztönösen a "valódi helyét" kezdtem használni arra, hogy a helyben maradást tanítsam neki. Ez véletlenül jött, méghozzá akkor, mikor esténként randalírozni kezdett. Olyankor beparancsoltam a helyére, jól megdicsértem, és próbáltam rávenni, hogy maradjon ott.
Míg mi ÉLÜNK!
Ő MARADJON!
Hülye vagyok én, hogy ilyen kívánalmaim vannak? Természetesen Lola nehezen dolgozza fel ilyetén kirekesztését, és igyekszik "átverni". Behúzza a füleit, lapul, majd mikor elfordulok, már iszkol is. Én visszarakom, és kezdem elölről a tanítást. Egyre jobban halad az ügy, már csak ritkán szökik ki a kosárból... általában lefekszik, és elalszik
Akkor meg mi a nem jó?
Tegnap elgondolkodtam a dolgon: Ha így csinálom, akkor a pihenésre kiszemelt boldog kuckó büntető szakasszá fog előlépni. Akkor aztán várhatom, hogy örömmel használja! Ráadásul éppen tegnap este, mikor lefekvéshez készülődve egy szolíd sütibe is bele bírtam lépni, nagy idegességemben azonnal a helyére zavartam. Ült ott szerencsétlen kutya lesunyt fülcsivel, és látszott, hogy most aztán gyűlölt, megvetett páriának érzi magát.
OTT, a helyén!
Nem jó, nagyon nem. Inkább sarokba kellene állítani, ha rosszalkodik. Vagy kiküldeni a teraszra (kabát nélkül persze). Vagy eltiltani a tévézéstől, megvonni a csokiadagját, megijeszteni azzal, hogy a Jézuska majd kifelejti a karácsonyból... Ezek mind jobbak lennének, mint megutáltatni vele a kuckóját.
Hmmm... Most, hogy így alaposan átgondoltam, arra is rájöttem, hogy talán a fiaimat sem úgy kellene büntetni, mikor megőrülnek, hogy szobafogságra ítélem őket. Igen, igen... akkor talán kedvesebb lenne nekik a birodalmuk, így engem gyakrabban hagynának magamra. Nem lógnának örökösen a nyakamon, duruzsolnának bele a fejembe, incselkednének egymással, míg én dolgozni próbálok... Ha pedig ez így lenne, akkor bizonyosan én sem lennék ilyen "harapós" az őszi szünet kellős közepén, mint most.