Keresgélős

Lola szépen, észrevétlenül okosodik. Nem töltünk túl hosszú időket a szabadban, de minden napra jut egy séta, ami viszont neki túl kevés elfoglaltság. Próbálok olyan benti játékokat kitalálni, amik nem járnak túl nagy zajjal, vagy rumlival. Az "eldobom- visszahozod" nem túl szerencsés, hiszen a lelkesedése olyan tempóval hajtja a labda, vagy plüss baba után, hogy csak úgy repkednek a szőnyegek körülötte. Na nem, ezt nem szeretem. Kitaláltam neki a "keresgélőst". Nem egyszerű, hisz ehhez azért kell neki kombinációs készség, megfigyelés, kitartás. Fogom tehát a játékát, őt leültetem, majd szépen elsétálok a babával, és elrejtem. Utána visszamegyek a kutyához, és szép halkan azt mondom neki: keresd! Akkor Lola elindul, és keres, kutat, amíg meg nem találja a "kincset".
Jelenleg még nem tökéletes a technikája,ugyanis nem az orrát használja, hanem a szemét, és az emlékezetét. Figyeli, merre megyek, majd elindul ugyanazon az útvonalon, és keresgél. Ha meglátja a babzsákot, akkor hurrá, ha nem, akkor viszonylag gyorsan feladja a keresést. Visszajön, rám néz, újra nekilódul, újra vissza. Mintha segítséget kérne. Akkor elsétálok vele, és biztatom, hogy keressen tovább. Végül mindig megtalálja a babát, és viharként zúg el mellettem vele. Különös, hogy hiába állok ott, 20 centire tőle, ő csakis a kiindulási ponton adja vissza a játékot. Otthagy, visszafut, és ott vár meg, ahonnét elindultunk.
Még jobb, mikor a babát a ruhámba rejtem. Olyankor kénytelen szimatolni, és keresgélni, hogy miképpen tudná elcsenni tőlem, ami az övé. Bököd az orrával, keresi a zseb bejáratát. Micsoda boldogság, mikor végre megtalálja! Milyen büszke magára! És én is rá.
Úgy látom, ezek a játékok különösen fejlesztik az elméjét. Rengeteg szót, kézjelet ismer, megkülönbözteti az utcai ruhákat, papucsot, cipőt, és aszerint, hogy mit húzunk magunkra, az ajtó elé áll, vagy a helyére ül.
Ismeri például a dorgálás, és a dicséret hangsúlyát (ez nem nagy dolog, minden kutya ezt ismeri meg leghamarabb), viszont nem mindig tudja, hogy neki szól, vagy a fiúknak. Ha például valamelyik gyereket ajnározom, ő beszökken a helyére, és vigyorogva néz rám. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor azt képzeli, a jó szavak őt illetik, és azért ül a kosárba, hogy megfeleljen (kiérdemelje) a dicséretet. Ha meglátja a felmosó fókát, azonnal lesunyt fülekkel oson a helyére, mert azt is megtanulta, hogy mikor az van a kezemben, általában az ő  pisijét takarítom heves zsörtölődések közepette. Bemegy hát a kosárba, hogy ott várja a szidalmakat.
A kosár tehát jó és rossz érzések színtere, menekülési útvonal, illetve a nyugalom szigete. Megtanulta azt is, hogy oda elhúzódva általában dicséretet kap, vagy legalább is nem kap további dorgálást.

Ps: A kép az egyetlen alkalmat örökíti meg, mikor igazi hóban fetrengős délutánt rendezhettünk.

Matrix

Mai napig elevenen él bennem Babits A gólyakalifa című regénye. Nagyon megrázott, és magaménak éreztem, mikor anno olvastam, mert gyerekként furcsán láttam a világot. Keresgéltem magam, gyakran azt éreztem, a szavaim nem az enyémek, olyan vagyok, mint egy szócső, és ha kinyitom a számat, valaki más gondolatait mondom. Kábán keringtem a világban, mintha álomban élnék örökkön örökké. Az emlékeim is álomszerűek.
Ma is úgy nézem a világot, mintha filmet látnék. Gyakran nézem úgy. Történnek dolgok, mondok, írok... most is peregnek az ujjaim, aztán úgy olvasom vissza, mint egy idegen írását. Velem történik mindez? Az én világom ez? Vagy csak egy álmot élek (olykor rémálmot), amiből majd felébredek egy teljesen más helyzetben?
A Matrix című film is valami hasonlót jelent nekem. Világok párhuzama, síkok, melyeken úgy lépünk át, mint egy vékony szalagon, és hopp, már nem is azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat.

Felkelek. Rendet teszek. A rend kell, hogy átlássuk valamelyest ezt a kusza világot. Rend bent, rend kint, rend a lelke mindennek.
Leülök, hogy dolgozzak. Dolgozni is jó. Lépésről lépésre felgöngyölíteni a feladatokat. Elmélyülni a gondolatokban, nem látni, nem hallani, csak merülni egyre mélyebbre.
Nem látni, nem hallani... Történhet bármi. Motoz az egerem, Lola mászkál le s föl a házban. Ez sem gond. Tudja, hogy ilyenkor nem zavarhat, így hát elfoglalja magát. Remek. Később felnézek, talán hamarosan végzek is, s akkor majd visszatérek a matrix  valóságnak elfogadott világába. S látom, hogy Lola közben felállította a saját matrixát. Igaz, a párhuzamok kissé elcsúsztak, s valahol, a nem is olyan végtelenben egymásba futnak.
Talán nem is annyira egysíkú a gondolkodása, mint hittem? Talán egy egészen más filozófiát vall ő, mint én, és éppen most adta tudtomra, hogy az elméletem hibádzik?
Nincsenek párhuzamok. Az élet egyetlen szálból álló gombolyag, melynek tekervényei olykor felakadnak, szétzilálódnak, s mi útra kelünk ezek mentén. Kerülünk, fordulunk, kanyargunk, végül visszajutunk oda, ahonnét elindultunk: a meleg, puha, rendezett gombolyagba.