Lola és az egérméreg

Már vagy két éve volt ott az a méreg. Még az egereknek tettem ki a wc mögé- nem jó szívvel, mert szeretem az egereket (is), de be kellett látnom, hogy a házban nem tűrhetem meg őket. Kicsi, műanyag dobozkában árulták a piros lapocskákat. Csak ki kellett nyitni, és letenni. Az egerek jöttek, azután eltűntek- a méreg tehát működött.
Elfelejtettük, hogy ott van. Jól el volt dugva, hogy a gyerekek ne lássák, és ne nyúljanak hozzá.
Mikor Zs. a wc tartályát szerelte, éppen nyugalom volt a házban, így rémisztő volt, ahogy elkezdett ordítani:
- Úristen! A kutya eszi a mérget! Felkapta Lolát, és kirohant vele. A kutya orra csupa piros volt a sok lemezkétől, ami rátapadt a fejére.
Jaj! Jaj, jaj, jaj, mi lesz most?!
Igyekeztünk meggyőzni magunkat, hogy talán nem evett, csak beleszagolt a dobozba, hisz nem látszik, hogy hiányos lenne a tartalma. Amúgy is régi a méreg, lehet, hogy már nem is jó.
Reméljük, nem jó.
Lola nem nagyon értette, mi bajunk van. Na, persze, az egérméreg úgy van kitalálva, hogy ne azonnal hasson, csak néhány nap után, így még az sem mérvadó, hogy MOST hogyan érzi magát.
Orvoshoz vittük, ahol egy nagy adag K vitamint kapott ellenszer gyanánt. Közben körbe lett dicsérgetve, hogy mennyire szép és arányos, meg persze elmondva, hogy figyeljük, és bármi van, azonnal vigyük vissza.
Figyeljük.
Ennek már ötödik napja, és Lola ugyanúgy ugrál, labdázik, bújik, sőt, még kirándulni is volt velünk.
Huh! Micsoda szerencse! Gyanítom, nem heverte volna ki a család, ha így végzi a kicsike.

Komolyan mondom, tényleg olyan ez, mint mikor a gyerekeim kezdtek kúszni- mászni. Körbecsúsztam én is a lakást, elpakoltam a vegyszereket, éles, szúrós tárgyakat, torkon felakadó, ujjat felsértő veszélyes cuccokat.
És a mérgeket.
Körbementem most is. Kissé megkésve, de átnéztem, és kutyabiztossá tettem a házat.