Lola kirándul

Azt hiszem, Lolát valami terápiás kutyának kellene kiképezni. Valami lélek terapeutának, vagy bohóc doktornak, vagy ilyesminek.
De lehet, hogy túravezetőt csinálok belőle. Nem tudom... Mindenképpen ki kellene használni az állandó kedvességét, simulékonyságát. Rajong a gyerekekért. Az utcán például kiválasztja az apró lábakat, és utánuk söndörödik egy röpke puszira. Most, az első kirándulásán is élvezte a sok- sok simit, ölelést, csipogást.
Úgy tűnik, soha nem unja el az embereket, és soha nem veszíti el a türelmét.
Igen, T. beadta a derekát Lola kirándulását illetően, bár nem nyaggattam. Úgy gondoltam, mégiscsak ő a főnök, és talán tényleg ostoba ötlet magunkkal vinni a kutyát annyi gyerek közé. Az élet azonban másképp rendezkedett. A héten kiderült, hogy Zs. segítségére szükségünk van, ergo az egész családom jön a Pilisbe, vagyis muszáj a kutyát is hoznunk.
Mert a kutya soha nincs egyedül.
Szombaton reggel már csak a sofőr miatt volt némi aggodalmam, de hála a két cég jól működő kapcsolatának, ezzel sem volt probléma.
Lola aludt a buszban. Csak akkor kezdett élni, mikor megérkeztünk Dömösre. Bő két méteres körben futkosott körülöttünk egyik gyerektől a másikig. Mindenkit megszagolt, majd mikor elfáradt, valamelyik lányka karjában szundított. Szerintem tudta, hogy ott van a családja is, mert nem aggódott különösebben, ha kicsit távolabb került tőlünk, a falkától.
Gyakran gondolkodom azon, hogyan van az, hogy ő soha nem türelmetlen, vagy rosszkedvű. Bármikor fordulunk felé, mindig ugyanolyan lelkesen nyílik meg. Lola soha nem bosszankodik, ha valaki felébreszti, de nem idegeskedik akkor sem, ha 80 gyerek ugrál körülötte. Mindig, minden helyzetben kedves. Még nem volt ilyen kutyám.
Így viselkedett most is. Aztán egy idő múlva megcsendesült körülötte a világ-  a társaság elindult a hegyre. Ő lent maradt a pihenőnél Zsval és Bobival, így az elmesélésükből tudom, hogy kb. 80 km- t futott le a nap folyamán. Ők is túrázgattak a környéken, és Lola minden szakaszt háromszor tett meg az örökös kutatás és szimatolás miatt.
Visszatérve a szakadékból még íjászkodtunk a gyerkőcökkel. Közben néha belém hasított a gondolat:
- Jaj! Lola hol van?
Kár volt emiatt aggódnom. Nem kóborolt, nem szökdösött, mindössze egyik csapat gyerektől szökdécselt a másikig. (Megjegyzem, ilyen kutyám is igen ritkán volt eddig. Legtöbbjét folyton lesni kellett, hogy el ne csavarogjanak.)
Hazafelé aztán kinyúlt teljesen. Félájultan hevert az ülésen, csak álmában vakkangott, és rángatózta a lábait (nyilván valami sziklára kapaszkodott egyre feljebb).

Azt hiszem, remekül vizsgázott magaviseletből. Örömet okozott mindenkinek, példamutatóan viselkedett a buszon, és igazi csapatépítő volt. Összeolvasztotta a társaságot egy nagy, közös kutyaszeretésben. Büszke vagyok rá.
Legközelebb szeretném felvinni a szakadékba is. Ki is néztem már, hogy létezik olyan kutyatáska- box, mely kézben hordható, de hátizsákként is felvehető, minden oldala hálós, és akár ablak is nyitható rá... Egyszóval éppen Lolának való hordozó- utazó felszerelés. Van fekete, zöld, vagy piros. Nem is tudom, melyik lenne a leglolásabb... a piros, vagy a piros? Szerintem mégis inkább piros lesz. Persze csak azért, hogy már messziről jól lássam, és el ne veszítsem véletlenül.
Arra is rájöttem, hogy annál csodásabb dolog nincs is az életben, mint mikor egy számunkra fontos "dolog" önszántából lohol a nyomunkban. Ilyenkor az ember fellélegzik, és  megszabadul a folyamatos stressztől, amit a fontos dolgok elvesztésétől való állandó félelem okoz a lelkében.
Nagyon örülnék, ha ez a loholás- téma mindennel így lenne... vagy legalábbis a kulcsokkal, telefonokkal, fontos papírfecnikkel, névjegykártyákkal. Sokkal jobban tudnék azokra is vigyázni, ha naphosszat mellettem ugrándoznának.