A kutya barátokat hoz nekünk.
Az emberek, akik keresztülnéznek rajtunk az utcán, egy kutya miatt már megtorpannak, és szóba elegyednek velünk. A "kutyások" meg aztán főleg! Úgy figyelgetik ilyen- olyan ebüket, és úgy beszélgetnek róluk, ahogy a friss anyukák szokták a babakocsik fölé hajolva.
Tudtam, hogy én sem úszom meg. Az utunk minden reggel a nagy kutyasétáltató- kakiltató park mellett visz el. Egy füves terület a toronyházak közt, ahol az emberek egy ösvényt jártak ki a sok ürülék között. Ott álldogálnak a gazdik mindenféle ebekkel, akik szagolgatják egymást, futkosnak pórázzal, vagy anélkül. A pinscheres bácsikánkat is onnét ismerem, csak épp soha nem beszéltünk még eddig. Néhány napja azonban megszólított, mert tetszett neki Lola pólója. Kérdezte, honnét vettem, s míg válaszoltam, az a bizonyos pinscher, akit oly régóta nézegettem már, most először hajlandó volt szóba állni velem. Simizni nem lehet, azt nem hagyja, de a lábamat azért körbenézte.
Különös volt. Míg elcsevegtem az úrral, figyeltem a kutyákat. Lolával összeszagoltak, futkostak le- föl, bár "ez" (Te jó ég! A nevét sem tudom! Nevezzük talán Mogyorónak- szabadon a színe után), szóval Mogyoró erősen tartózkodó, és visszafogott eb. Lola is az... Lehet, hogy ez a fajta jellemzője. Nincs közös játék, hancúr, "helló, tesó" érzés, csak szimat, aztán vissza a gazdihoz. Nézegettem tehát őket, és azt a megállapítást tettem, hogy Lolánál nincs szebb kutya egyszerűen! Annyira elegáns a tartása, élénk a szeme, olyan csinosan leffegnek (a nem szabott) fülei, ívesen kunkorodó a farka, hogy már az öröm, ha csak gyönyörködöm benne. És ha látnád, mikor szökdécsel! Elbűvölő a vékony kis lábain. Mogyoró, aki már hét éves, és valaha szabvány szerint lett hegyes füle, csonka farka, valahogy olyan jellegtelennek tűnt mellette. Mennyire tetszett pedig néhány hónappal ezelőtt! Most ez valahogy eltűnt belőlem. Csak azt láttam, mivel különb nála Lola.
Mintha volna ennek jelentősége. Hisz az ősz úrnak szemmel láthatóan ő a legeslegszebb. Ennek van csak jelentősége. És annak, hogy most itt álldogálunk, téli ruhákról beszélünk, a kutyánk szokásairól beszélünk... beszélünk. Olyasmit teszünk, amit soha nem tettünk volna meg, ha a bokánk mellett nem futkosna egy- egy csinos kis négylábú.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Ezen már én is olyan sokat gondolkodtam... Itt élünk egymás mellett: a szomszéd lakásban, a szomszéd házban, rendszeresen látjuk egymást a boltban, a buszon, a vonaton. És nem szólunk egymáshoz. Ez így nem jó, nem normális. Ha nem lennék ilyen hm... nem tudom hogy hívják ezt, olyan ember akinek ezer év kell, mire hozzá mer szólni a másikhoz - talán könnyebb lenne. De mások sem nyíltabbak...
De hogy ez másokat is zavar, azt pontosan lehet látni az ilyen helyzetekből: amikor felbukkan egy kutya. Egy újszülött. Végre van apropó megszólalni! Mert ilyen esetekben társadalmilag engedélyezett. Sőt, hasonló helyzet még a közös morgás is, ha nem jön a busz, vagy dugóban áll, esetleg a rendszer szidása ha valami konfliktus tör ki a buszon - bár ezek közel sem olyan élvezetesek, mint a babák és házikedvencek csodálata. :(
Képzeld csak el, ha meg mindig csevegnénk :-)
Én így is folyton elkések mindenhonnan. :-)
Megjegyzés küldése