A kutya táskája

Nem lehetett túl sokáig húzni, hogy Lolának valami utazó alkalmatosságot szerezzek. Szabadon az autóban komoly veszélyforrás egy kutya. Gondoljunk csak bele! Éppen befér a fékpedál alá, vagy a legváratlanabb helyzetekben kúszik be a sofőr ölébe, és már kész a baj. Nem beszélve arról, hogy egy ekkora testnek elég egy szolíd fékezés, máris felkenődik a szélvédőre.
Ehhez képest Lol' nyugodalmasan üldögélt a hátsó traktusban, és gyakran el is felejtettem, hogy velem van az utazás során. Nem baj. Jobb az elővigyázatosság. Legyen akkor egy box, de inkább egy táska, mert ha már veszünk, akkor olyan legyen, amiben majd túrázni is tudom vinni (lehetőleg a hátamon).

Azt hiszem, megtaláltam az ideális hordozót. Pompázatos, praktikus, a biztonsági övvel remekül lehet rögzíteni, kivéve a kezemben lóbálhatom, vagy két faintos pánttal a hátamra vehetem.
Hurrá!
Alig vártam, hogy kipróbáljuk. Semmi nehézséget nem okozott az első betuszkolás. Zippzár le, kutya be.

Lola körbefordult, majd a hálón át kérdőn lesett rám:
 - EZ most komoly? Viccelsz, és bújócskázunk?
- Nem, Lola. Ebben fogsz mostantól utazni.
- Na, ne már! Ez SZAR. Nem férek, és nem látok, és korlátozva vagyok a szabadságomban. KI akarok menni!
- Lehetetlen. Megbüntet a rendőr, vagy összezúzod magad, mert leesel. Most becsukom az ajtót.
Azzal becsuktam, és beültem előre.
Egy darabig nem volt semmi (nyilván idő kellett, míg a sokkból magához tért), azután halovány nyüszögés, és kaparás hallatszott hátulról. Én persze aggódtam, és időnként hátralestem:
- Lola, NEM!
 Később dühös, és elkeseredett lett, minek következtében rövid csendes szakaszokba vakkantott egy- egy éleset.
Nagyon érdekes hangja van. Sokáig nem hallottuk, mert ugatni szinte soha nem szokott, nyüszögni is nagyon halkan, így ez az erőszakos, sírós kiabálás teljesen új volt nekem. Új, és riasztó. Az első csendes szakasznál örültem: Hááá, feladta, elfogadta, jaj de jó! Majd hirtelen végighasított az autón ez a különös vonyítás. Te jó ég! Összerándultam, és a kormányt megrántottam. A kocsit felhozva a padkáról hátra is lestem, hogy lássam, minden rendben (kocsi ilyenkor vakon száguld előre), majd magyaráztam: Nem, Lola, NEM!!!
Akkor eszembe jutott, hogy ne foglalkozzak vele, hisz éppen az a célja, hogy rá figyeljek. Ilyenkor éppen hogy levegőnek kell néznem, mert azt érzi majd büntetésnek a vinnyogás miatt.
Jó, hát akkor hagyjuk, hadd ordítson. Behúztam a nyakam, mert utálom a hangoskodást, és tűrtem: csönd, majd hirtelen vonyítás. Én megijed (Mindig megijed. Ezt nem lehet megszokni!), kormány szorít, és reménykedik, hogy a kutya majd feladja.
Végül igen. Végül elunta. Mire a parkolóba értünk, éppen elaludt. Sajnos azonban a munkaidő elég volt hozzá, hogy elfelejtse, a táska JÓ, így hát hazafelé kezdtük elölről.

És ez így megy egy teljes hete. Nem tudom, meddig tart. Talán addigra én szokom meg a riasztó, és váratlan vakkantásokat, és az utazás újra biztonságos, és nyugodalmas lesz.
...

De milyen különös! Amíg ezt a cikket írtam, ő szépen kényelmesre igazította az oly nagyon gyűlölt TÁSKÁT, és békésen elaludt rajta. Ezt határozottan haladásnak értékelem.