Mások öröme

Lola már két napja nem jön velem dolgozni. T- vel vidékre járunk, és ez - úgy vélem- meghaladja Lola kapacitásait. Ülni a kocsiban órákig, amíg mi szétosztjuk a ballagási öltönyöket... ráadásul bárhová próbálna lepihenni az autóban, biztos, hogy valamit összegyűrne. Nem is tudom, őt akarom kímélni, vagy T.- t, akit ez az öltönyös haccacáré szemmel láthatóan kikészít. Túlságosan ideges. Nem, semmiképpen nem szeretném stresszelni a kutya jelenlétével. Folyton aggódna a hülye ruhák, zacskók, pisik és kakik miatt.
Inkább stresszelem A MAMÁT.
Anyósom, és apósom a házunkban él. Nem együtt velünk, egy fedél alatt, de a ház az egy.
Igen, két lakás van egyetlen épületben.
Igen, éppen olyan, mintha egy társasházban élnénk.
Ez persze nem jelenti azt, hogy kihasználva a helyzetet, a mamáékra hárítanánk bizonyos feladatokat, vagyis nem szoktak a fiúkra vigyázni, vagy főzni nekünk, vagy a kutyát pátyolgatni. Nem is volna ehhez kedvük, türelmük, erejük. Van viszont olyan, mikor nincs mit tenni, át kell lépni a szokásokat, és megkérni őket valami apró segítségre. Például, hogy vigyázzanak Lolára. Ők pedig igent mondanak. Elmondom nekik, hogy nem kell a kutyát halálra etetni (Ez a mama mániája: folyton eteti az állatokat. Ha a macska dörgölőzik, már szalad is valami falatért, vagy megszidja, hogy ne kunyeráljon percenként.). Azt is elmagyarázom, hogy teljesen normális, hogy ilyen gizda a kutya, szükségtelen néhány óra alatt felhizlalni, ellenben néha engedjék ki, hogy a dolgát elvégezze.Továbbá ha felugrik az ágyra, szigorúan parancsoljanak rá, és meg fogja tanulni, hogy ne randalírozzon, míg apósom a déli sziesztáját tartja. Szóval mindezeket elmondom, majd elhúzok.
Nincs időm aggódni azon, vajon mi van a kutyával. Na, és mi van a mamával?.
Nem is vagyok túlságosan aggódós.
Anyósom felnevelt 6 (mondom HAT) gyereket, egy apró kutyával talán elboldogul.
Aztán hazaérünk, és Lola lelkesen pattan le a kanapéról. Zúg, robog fel az emeletre, vidáman szökdécsel a lábunk körül. Se időm, se kedvem csevegni, így a fiúkkal együtt követem a kutyát. Másnap viszont újra utazunk, hát megint mamához óvakodok be, hogy elvállalná- e a kisasszonyt. Az arca felragyog: Hát persze! Apósom (aki soha nem tűrt állatot a házban) hozzáteszi, hogy Lola egyáltalán nem terheli őket, és máskor is szívesen vigyáznak rá. Aztán még elmesélik, hogy mamával tévézett, papával lustálkodott. Bebújt az érzéketlen keze alá, és ott pihegett a paplanján. Háromszor evett: pörköltet nokedlivel (azt kétszer),és uzsonnára vajas kenyeret. Mikor odaállt az ajtó elé, akkor kiengedték, pisilt, megzavarta a macskákat, majd jött be hozzájuk. Szóval ma is, és holnap is... akár minden nap hozhatom.
Hm. Rég láttam őket ennyire feldobottnak. Újra csak megkörnyékezett a gondolat: Milyen nagyszerű lélekterapeuta lenne Lolából! Mennyi örömöt tud okozni az embereknek pusztán csak azzal, hogy VAN.