Okos kutya...

És tényleg okos.
Mostanság nincs időm különórákat tartani neki, ezért aztán az élet tanítja mindenféle ügyességekre.
Ahhoz, hogy figyelni tudjon rám, le kell ülnie, így hát lassan megtanult vezényszóra ülni. Ennek a produkciónak a gyakorlására nincs alkalmasabb hely, mint a lift, amely Lol' tudatában egy rettentően félelmetes, zörgedelmes doboz. Kétséges számára, hogy ha egyszer belépünk rémséges kalitkájába, vajon élve kijutunk- e. Szerinte csak úgy lehet kibírni benne, ha odaállunk ahhoz a ponthoz, ahol záródik az ajtó, és reszkető combokkal várjuk, hogy végre zöttyenjen, és kinyíljon.
Kipróbáltam, a módszer működik.
Jó hely a lift, bár némi klausztrofóbiám nekem is van, viszont ha ott vagyunk, Lolának csak két dolog számít: az ajtó, és én. Ez pompás! Néz rám a mélyből, majd beleszagol a résbe, és újra a szemembe függeszkedik. Nem zizeg, nem szertelenkedik, hanem figyel. Na, ilyenkor szoktam szép nyugodtan azt mondani: ül- és letolom a popsiját.
Ügyes baba! Jó baba!- Ő már kapja is föl magát, de sebaj! Teljesítette a feladatot, kijár a simipuszi. Eddigre már az 5. emelet táján járunk, ezért még gyorsan megpróbálom újra (ismétlés a tudás annya, ugyebár): szem összeakasztás, Lola, ül!, simi, és búgás, duruzsolás, már áll is újra, lift zöttyen. Lola beleliheg a résbe, amely egyre tágul, és ő végül kivágódik. Kocog mellettem, picit előttem, menne már az irodába, de megáll (tartsuk a sorrendet!), és néz vissza: Gyere már!
Ritkán utazunk másokkal, aminek én fölöttébb örülök. Alapjában véve elég antiszociális (vagy szociofób?) alkat vagyok, aki ezen tulajdonságát meglehetős barátságos, és vidám viselkedéssel takargatja. Azért leginkább, hogy jól átverje az emberiséget ezzel a megtévesztő magatartással, így próbálva beilleszkedni a világ hatalmas nyüzsgésébe. Lola ezzel szemben félénk, és óvatos, amivel rendkívüli nyitottságát leplezi. Ő is átveri az embereket. Tart tőlük picit, de valójában kedveli őket. Ez a visszahúzódás ma éppenséggel nagy hasznunkra vált. Sikerült ugyanis úgy kifognunk, hogy lent a földszinten négyen passzíroztuk magunkat a liftbe (négy ember), plusz a kutya is ott volt (természetesen).
Rettenetes! Ilyen utazgatások alkalmával általában bámuljuk a liftreklámot, szívjuk magunkba egymás szagát, és nyilvánvaló, hogy mindannyian alig várjuk, hogy szép sorban elfogyjunk az emeleteken. (Rettenetes rémálmom, hogy egyszer így, dugig tömve fog megállni a folyton vacakoló szerkezet, és nekem fél napig összezárva kell punnyadnom ezekkel az idegenekkel.) Ezúttal könnyebben ment a liftezés- naná, hogy Lola miatt. A csevegésig nem jutottunk el rabtársaimmal, de kivételesen nem a falat nézte a társaság, hanem a kutyát. Én persze aggódtam, hogy nehogy valami bajság történjen. Mondjuk pisiljen, vagy hányjon, vagy megharapjon valakit. Igaz, soha nem szokott ilyeneket csinálni, de most... most, hogy itt vagyunk így, összezárva egy rakás néppel... Már van benne tapasztalatom, hogy a legnagyobb katasztrófák mindig akkor történnek, mikor nincs menekülési útvonal.
Szóval vártam, és figyeltem, nehogy megőrüljön a kutya (vagy én), és ekkor valami fantasztikus történt: Lola rám nézett, majd elhúzódott az imádott ajtórésből, odatipegett a bokám mellé, és miután újra összeakasztottuk a pillantásunkat, LEÜLT. Se vezényszó, se popsizás... semmi görcsölés, csak valami halovány emlék arról, hogy itt, ilyenkor a Gazda erre szokott vágyni.
Nagyon elégedett voltam. Felkaptam imádott ebemet, feldobtam a levegőbe, majd mikor elkaptam, hevesen puszilgatni kezdtem a pihe- puha hasikáját.
Na, igen... lehetett volna így is akár. Feltéve, ha nem lennék egy undok antiszoc, és nem akarnám kizárni az emberiséget mindenféle érzéseimből. Így csak álltam ott, nézve tovább a reklámokat mindaddig, míg végre fel nem tárult az átkozott ajtó, szabadulásunk egyetlen záloga.