Kopogó Szellem

Lassan tényleg "kénytelen" leszek összebarátkozni a toronyház lakóival. Állandóan csevegnek a kutyával (áttételesen velem).Én amolyan utánfutó vagyok Lola mellett. Az idősebb bácsikák kérdezősködnek felőle, egy nagykutyás nemtudomhanyadikonlakik fiatalember rendszeresen inkább nem száll be a liftbe, csak hogy nehogy összecsapás legyen a kutyáink között, és persze ne hagyjuk ki a kamasz lánykákat, akik úgy, ahogy van, imádják Lolát.
Édes történet, mikor a ház takarító hölgye addig dögönyözte, míg a kutya összepisilte a frissen felkent lépcsőházat:
- Nem baj, nem baj! Majd felmosom.
Kis híján ő kért elnézést a balesetért.
A legjobb azonban a Kopogó Szellemmel való találkozás volt. Kopogó Szellem alattunk lakik. Itt él már szerintem azóta, hogy felépült a ház. Egyetlen öröme- bosszúsága, hogy figyeli a lakókat, az életüket, és a ZAJOKAT. Bármi történik a feje fölött, a másodperc töredéke alatt reagál, és KOPOG. Mindegy, hogy a székedet tolod odébb, vagy leejtesz egy köteg iratot, vagy a cipőd sarka csap némi zajt, ő mindent azonnal viszonoz. Engem nem zavar különösebben, inkább szánom, és hát... tudom, csúnya dolog... kinevetem.
Első találkozásunkkor (valamikor tavasszal) azonnal tudtam, hogy ő az, aki miatt T. rendszeresen bosszankodik, ugyanis végig a felfelé vezető liftes suhanásban meredten figyelte a cipőimet.
A piros tűsarkú csodáimat.
Eleinte azt hittem, talán elkívánta tőlem őket, de aztán rögtön eszembe jutott, hogy sokkal inkább el tudom képzelni őt egy csavarhúzóval a fűtés csöveit ütlegelve, semmint piros cipellőben tipegve az emeletek között. És a gyanúm beigazolódott: a nyolcadikon kiszállt.
Áhá. Szóval te vagy az!
Nos, ő ott figyel lent, és lassan leszoktat a sarkakról. A csizmám már könnyű, lapos, puha. Évek óta nem hordtam ilyet, de most... Sajnálom őt, hát nem kopogok a feje tetején.
A minap újra összekoccantunk.
És a Szellem nevetett!!!
Lehajolt.
Simizett.
Azt mondta:
- Nahát! Micsoda helyes kutya! Ilyen volt nekem is. Bizony, évekig volt egy chihuahua-m nekem is!
Ajaj! Türtőztettem magam, és igyekeztem mindenféle gúnyos, vagy cinikus megjegyzéstől tartózkodni (ez nekem elég nehezen megy úgy általában). Besiettem az irodába, és egy gyors pillantást vetettem a tükörre (melyet T. valami isteni ötlettől vezérelve éppen velem szemben helyezett fel a falra). Döbbenten láttam, hogy mosolygok. Vagy vicsorogtam? (Kutyáknál ez egy és ugyanaz.)
Azóta mintha ritkább lenne a kopogás... Mintha. Vagy csak képzelődöm? Vagy tényleg rég volt rajtam az a szépséges piros cipő?