Hol aludjak?

Szegény Lola! Rendszeresen összezavarjuk a furcsa viselkedésünkkel. Mikor végre kitalálná, hol tud a legjobbat aludni, mi keresztülhúzzuk a számításait.
Leginkább a fiúk szeretnék, hogy az ágyukban töltse az éjszakákat, Lola azonban egyre kevésbé forszírozza ezt. Ő legszívesebben a franciaágyat választja, de megfigyeltem, hogy ezt is elég egyedi módon. Mellém nem fekszik le (esetleg az éj leple alatt óvatosan átevickél a takarómra), de Zst bármikor könnyedén megközelíti. Az neki a legcsodásabb, ha én tespedek a saját helyemen,ő pedig Zs. lábánál pihen az ágy másik oldalán. Az élet azonban nehéz, és nem mindig működik a számunkra legideálisabb módon! Zs. ugyanis olykor elpilled a nappaliban, én viszont mindig beköltözök a hálóba. Később, ha végképp elnyomja az álom a kanapén, hagyom békén, nem zargatom, így ilyenkor külön alszunk (addig legalábbis, míg az éjszaka közepén fel nem ébred, és be nem cuccol mellém). Lola ilyenkor döntésképtelenné válik. Hallom a tipegését az előszoba szőnyegén, majd megjelenik az ajtóban, és toporog. Jönne föl az ágyba, de így nem mer- akar. Végül mégis felugrik. Odafekszik Zs. takarójára, de látom, hogy nem találja a helyét. Kimegy. Kopog a körme, majd megérkezik újra valamelyik plüssel. Feugrik (szigorúan a másik oldalra), és bánatosan rágcsálja a játékot. Később engem figyel. Szeretne pár biztató szót, de én hajthatatlan vagyok. Nem is nézek rá, így végül belátja, hogy hiába minden: egyedül kell maradnia. Akkor leugrik, és elmegy.
Kopog.
Ide- oda futkos a folyosón... Képtelen dönteni, mi legyen. Én itt, Zs.ott, ő pedig semmiképp nem érzi jól magát, ha valamelyikünk hiányzik.
Végül dönt, és a kopogás megszűnik. Bejön hozzám, odalibben Zs. térfelére, és a plüsst átölelve elalszik.
Mit tagadjam? Van bennem némi büszkeség: Azért mégis csak tudok valamit! Zs. azonban túlságosan kimerült, így hát reggel még ott találom a kanapén elnyúlva. És a kutya... Nos, ő békésen szunyókál a lábainál.