Lola és Öcsém

Azt, ugye, már tudjuk, hogy Zs. imádja Lolát, T. nem sokra tartja, és olyan is történt már, hogy nagyon "barátságos", 160 centis, injekcióval képzett izomzatú, feszülős csávó megszólított, hogy megveszi a kutyámat pörköltnek.
Háháhá.
Kíváncsian vártam,hogy tesóm majd miképpen értékeli a lánykát.
Róla tudni kell, hogy nálam kb. fél fejjel magasabb, erős férfi. A haja hátul varkocsba fonva, szakálla van, és villogó fekete szemei. Indulatos, őszinte, intenzív érzelmi életet él. Minden mozdulata erőt és férfiasságot sugároz. Azt hiszem, Attila seregében harcoltak valaha ilyen katonák.
Szóval a minap találkoztunk, mikor ő Erdélyből jött éppen hazafelé, és megállt Kecskeméten. Szólt, hogy itt van, én pedig Lolával szaladtam le munkaidőben, hogy az iroda mellett egy kávéra beüljünk. Az eb vidáman szökdécselt mellettem. (Mindig gyönyörködöm a kecsességében, finomságában. Tökéletesen megkomponált teste van.)
Mikor helyet foglaltunk, szépen leült a bokám mellé, és csak néha szaladt el, hogy az új belépőket megszagolja. Utána jött vissza, és ott strázsált mellettünk. Mi egymás szavába vágva meséltünk, aztán egyszer csak azt mondja ez a hatalmas ember:
- Na, látod- e! Ez kutya. Az ilyeneket szeretem. Értelmes, normális. Minek egy hatalmas, bumfordi állat 15- ös IQ- val, mikor egy ilyen apróság ötször lekörözi  tudásban?
Azzal felvette, és megszeretgette.
Egyetlen keze (két ujja) elég lett volna, hogy megölje.
Fél fogára sem lett volna elég, ha kifőzöm, és feltálalom neki ebédre.
Csak éppen ő nem ezt látta meg benne.
Akkor meg MIRŐL BESZÉLÜNK?